A mostani blogposztomban egy igen érdekes, és az eddigitől nagyon eltérő témáról szeretnék bővebben beszámolni. Ez pedig nem más, mint a női terrorizmus és ennek különböző megjelenése a médiában, s az ez által keletkezett sztereotípiák. Ehhez a fejtegetésemhez alapul Tamási Erzsébet cikke szolgál, amely a Médiakutató c., médiaelméleti lapban jelent meg 2009 telén, s amelynek címe Sztereotípiák virágzása: a média és a női terroristák. Fejtegetésemben kitérek a női terrorizmus és a tudomány kapcsolatára, az izraeli, a palesztin, az orosz és a csecsen média ellenségeire, a "nők férfiszerepben" sztereotípiára, a terrorista nők megformáltságára, a médiára gyakorolt hatására és ennek üzenetére, s végül pedig a terrorista férfi sztereotípiájára. Kiegészítésként önálló gondolataimat és további források gondolatait is bele fogom szőni az elkövetkező sorokba.
Merényletek nap, mint nap történnek szerte a világban. Annyira a hétköznapok részévé vált, hogy az ember már szinte nem is figyel fel rájuk. Csak annyiban foglalkozik vele, míg a következő gondolat suhan át az agyán: "Már megint egy...". Azonban rögtön más a helyzet, ha egy nő követi el a terrorcselekményt. Szenzációnak számít, amelyre a média azon nyomban ráveti magát, s meglebegteti az addig kialakult nemi sztereotípiákat különösen figyelve arra, hogy ebben az esetben nem a "megszokott" férfi volt a bűnös, hanem egy nő, aki ezáltal a végső kétségbeesést hivatott szimbolizálni. Ez utóbbi jelleggel bírva, sokkal inkább nézik őket áldozatnak, sem mint cinikus, civil polgároknak, akik gyermekeket pusztítanak el. Áldozatok, akik a korábban őket ért sérelmeikkel, azok feltárásával és megmagyarázásával sokkal inkább váltanak ki együttérzést, mint ellenszenvet, ahogyan azt egy férfi esetében tennénk. A nők, akik elvesztették férjeiket, gyermekeiket, családjaikat, úgymond "fekete özvegy"-ekké válnak, akik az erőszakhoz kénytelenek fordulni végső elkeseredettségükben. Szimpátiát váltanak ki az olvasókból, a híradót nézőkből, nem úgy, mint a hasonló szociális helyzettel rendelkező, magánéletével kínlódó terrorista férfiak.
1. Nők, terrorizmus, tudomány
Ha valamit tudományosan szeretnénk megfigyelni, akkor nagyon sok oldalról szükséges a megvizsgálása. Aprólékosan, akár a végső részletességig menően figyeljen meg és és állítson fel törvényszerűségeket, ahelyet hogy bírálná vagy éppen megítélné a kutatások eredményét, ezáltal amely eredményt nyilvánosságra hoznak, azok is bővelkednek a részletekben, s mindenkinek saját "joga" eldönteni, mit gondol a megtudottak alapján. Ennek ellenére a médiának nincsen lehetősége és ideje sem, hogy aprólékosságra, részletességre törekedjen, hiszen a közösségek tájékoztatásának nem ez a lényege. Határozottan és egyértelműen kell megfogalmazniuk állításaikat, amelyek nézettségüket és népszerűségüket hozzák. Sokkal inkább az állításokra törekednek a tudomány ellenében, amely a kérdéseket preferálja. Azonban a végső megállapítás, a végső konklúzó ugyan az marad: terrorizmussal kapcsolatban másként ítélik meg a nőket, és másként a férfiakat. S mégis, ha jól megfigyeljük, a médiának is van - a majdhogynem félrevezetésen kívül még - egy jó tulajdonsága, ugyanis a terrorista nőktől számrazó közvetlen információkat az újságírók interjúin és híradásain keresztül ismerhetjük meg, amelyekből az elkövetkezőkben szakirodalmi források lesznek.
A 2007-ben elkészült összefoglaló tanulmány, amely Elizabeth Gardner amerikai médakutató munkája, több, mint 200 jelentős angol nyelvű lap női terroristákkal foglalkozó cikkét vizsgálta meg. Kutatásaiban összehasonlította a hivatalos állami szervek, a tudomány képviselőinek, a női terroristák és hozzátartozóinak nyilatkozatait, amelyekből megállapította, hogy az újságíró - nemétől függetlenül - saját véleményükre támaszkodnak, mindenki által ismert sztereotípiákat használnak, s nem az általuk felsorolt forrásokból merítenek.
Kutatásának további eredményének lehet tekinteni, hogy az előbb említett források alapján választ kapott arra is, hogy a női terroristákat mégis mi motiválja. Az első helyen a Gardner-féle tanulmány szerint a nacionalizmus, a hazafiasság, a második helyen a bosszú és a harmadik helyen pedig a mártírium utáni vágy áll. Talán nem olyan meglepő, hogy a bosszú a második helyen áll, ugyanis a válaszadók között szinte mindenkinek az volt a meglátása, hogy a bosszú az, ami igazán hajtja ezeket a nőket. Azonban érdekes, hogy a terrorista nők nem hangsúlyozzák ezt a motivációt.
A nyugati civilizáció emberei úgy gondolják, hogy ami náluk jelen van a társadalomban, az jellemzi minden nemzet emberét is. Ezúton gondolták azt is, hogy a terroristák közül a nők, csak bizonyítani akarnak a világnak, hogy ők is végre tudják hajtani azt, amit a férfiak. Tehát a feminizmus szól belőlük, a "női büszkeség", mondja ezt a nyugati sajtó annak ellenére, hogy sem a terrorista nők, sem hozzátartozói nyilatkozatában nem szerepel. Sőt ők mindannyian legtöbbször a vallási okokat emlegetik.
Ha jól megvizsgáljuk tehát a motivációkat, három féle képpen csoportosíthatjuk: a racionális, a pszichológiai és a kultúrális motivációk. Viszont az is gyakorta előfordul egy-egy konkrétabb esetnél kombinálódnak, s egy egyedibb csoport alakul ki.
Úgy tűnik tehát, hogy a média sztereotípiákkal foglalkozik. Ez nem új dolog, hiszen bármilyen női bűnözőről legyen is szó, ugyanezt megfigyelhetjük, s nem csak itt. A kriminológiai szakirodalom sem tesz kivételt. A terrorista, ha nő, akkor gyermekkorában megerőszakolt, özvegyként kihasznált és felhasznált, de minden esetben áldozat, akinek jó oka, mentésge van tettére. A média által befolyásolt közönség szemében lehet bátor, heroikus áldozat, de csak ritkán hidegvérű gyilkos, akinek legfőbb jellemzője a kényszerítettség. Azonban a valóságban ez nem így van, legalábbis nem teljesen, ugyanis a terrorista nők vallomásai szerint nincsen semmilyen különbség a férfi és a női terroristák motívumai között, csak a nőknek könnyebben "el tudák nézni".
Visszakanyarodva kicsit a nyugati újságírásra, például Amerika hivatalos álláspontja határozottan hangsúlyozza, hogy nincsen különbség terrorista és terrorista között, nem számít, milyen nemű, korú, vallású, azaz minden szempontból megtagadja tőle a szimpátiát. Néha-néha, mégis, amikor felbukkan a hírekben egy-egy női merénylő, a média a szokványos sztereotípiákkal él: nem normális, ha nő erőszakot, ráadásul politikai, fegyveres erőszakot alkalmaz. Ilyenkor úgy tesznek, mintha a nők még soha sem vettek volna részt terrorcselekményekben, sőt természetellenesnek tartják jelenlétüket. Leírásukkor minden nőiesnek tartott, hírértekű tudnivalót kihangsúlyoz, feltünteti életkorát, családi állapotát, és amatőr résztvevőnek állítja be őket, és legfőképpen áldozatnak, akire pusztán érzelmi felelősség nehezedik.
2. Az ellenséggyártás
Ha megfigyeljük azokat a népeket, akik egymással ellenséges viszonyban vannak, észrevehetjük, hogy teljesen más véleménnyel vannak a női merénylők tetteiről. Az elkövetkezőkben az izraeli-palesztin, valamint az orosz-csecsen ellentétet írnám le.
Az izraeli médiában mint ahogyan az várható volt, a nyugati nőmítosz alapján ítéltetnek és jeleníttetnek meg. Minden részletet, pletykát megírnak: szerelmi életük, válásuk, gyerekeik, meddősségük, szüleikkel való kapcsolatuk, iskolázottságuk, személyességük... Egyszóval mindenről lerántják a "leplet". Az izraeli újságok kimondottan szeretik használni a "megerőszakolt arab nő" szófordulatot, ezzel is a női szégyent, a család tisztessége iránti önfeláldozást mint a beszervezhetőség fő okát. Ha esetleg mégsem felelnek meg ennek a sztereotípiának a merénylőnő, akkor sincsen probléma, hiszen van másik, előre legyárott kép.
A palesztin média szerint azok a nők, akik részt vesznek az akciókban, egyenlő harcostársaik a férfiaknak, közös céljuk van, bártak, hősiesek. A palesztin sajtó nem közöl semmilyen személyes jellemzőket sem a nőkről, sem a férfiakról, csupán a puszta közléseket és magyarázatokat. Ahogyan arról is, hogy miért van a szervezetnek szüksége női katonákra. a férjezett nők, gyermekes anyák részvételét a súlyos társadalmi helyzettel, a végső elkeseredettséggel, az állandó fenyegetettséggel magyarázzák. A nyilvános interjúk nacionalista és vallásos töltetűek, azonban a bötrönbe kerültek mást mondanak. Az újabbak személyes motívumokat, míg a hosszabb időt benntöltöttek már a nemzeti felszabadítást, a heroikusságot, és a mély vallási meggyőződést emlegetik.
Hasonló ellentéteket figyelhetünk meg az orosz és a csecsen konfliktus kapcsán. Az orosz média nevezte el a csecsen terrorista nőket "fekete özvegyek"-nek, az állítva róluk, hogy családjukban embertelen körülmények között voltak, így ezen helyzetük kényszerítette arra, hogy merényletet vigyenek véghez. Enneél a fejezetnél Tamás Erzsébet egy 2003-as, moszkvai kávéházban történt sikertelen akció merénylőjéről hozott egy példát. Az orosz hatóságok számos interjút és televíziós szereplést engedélyeztek neki, amellyel azt szerették volna elérni, hogy az ellenség brutalitását hangsúlyozza ki, azonban éppen az ellenkezőjét váltotta ki a világból, ugyanis a csecsen nők iránti szimpátiát erősítette, illetve hozta létre világszerte.
A csecsen média szerint viszont az, hogy társadalmának női tagjai is részt vállalnak terrorcselekményekben, nem köszöntehő másnak, mint az orosz népnek, akik elnyomják, szétbombázzát életüket, elveszik biztonságérzetüket, s emiatt vesznek részt végső, öngyilkos bosszúban.
Az ellenséggyártás ipari méreteket öltött, amelyben hatalmas szerepe van a médiának, hiszen "A média része a háborúnak, a CNN sokkal fontosabb, mint a repülőgépek".
3. Nők férfiszerepben
A kutatók közül sokan vannak azon az állásponton, hogy a terrorista nők sokban hasonlítanak a politikus nőkhöz, s ennek a sztereotípiának a hétköznapokban való elterjedéséhez nagy segítséget nyújt a média, amely ezekre a nőkre ugyanazokat a jellemzőket használja, hogy a "nők férfiszerepben". Arra azonban nem talált - mivel nem is keresett - bizonyítékot, hogy a két félnek a motivációi ténylegesen megkülönböztethetők lennének.
4. Példák a terrorista nők médiabeli megformálásának arzenáljából
A média mindig odafigyel arra, hogy a terrorista nők külsejéről részletes leírást adjon, öltözékükről, nőies megjelenésük hangsúlyozásáról. A cikkekben "izgalmasak, szívélyesek, szépek". A hangsúlyt a nőies külső és a durva, veszélyes férfias tett különbségéből, ellentétéből fakadó feszültségre helyezik, s ebben az esetben szó sincs arról, hogy a nő miért is tette, amit tett, mi volt a motivációja.
Egyesek szerint az ilyen nők a médiában egyedülálló, "misztikus vonzerejű" nők, akiknek férjük elvesztése miatti bosszú fontosabb, mint a politikai meggyőződése. A halál és a szex együtt említése, a "szőke bombázó" és még hasnoló jelzők arra engednek utalni, hogy a terrorista nők csak szép, fiatal és szexi lehet. Vannak olyanok, akiknek a képei bejárták a világot, s legalább olyan híresek lettek, mint Che-Guevara. Ilyen volt példának okáért Leila Khaled is, aki a palesztin ellenállás "címlaplánya" lett.
Ha nőkről van szó, elkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a szerelemről. E témában is meg lehet említeni, ahogyan az alapul vett cikkben is említést tesz róla Tamási Erzsébet. Olyan módon kapcsolódik ide, hogy vannak olyan terrorista nők, akik a szeretett férfi miatt lettek azok, akik. Itt is lehet egy példával élni, mégpedig Patty Hearst-éval, aki szerelmes volt egy terroristába, s érte ölt, bombákat szerelt, s meghalni is kész volt.
Ezeken túl azonban mégiscsak az egyenlőség harcosai, ugyanis egyes nézetek szerint, azokban a társadalmakban, ahol a férfiak dominálnak az élet minden szegletében, ott igen is a nyomás alól akarnak megszökni, és a szabadságért és egyenlőségért harcolni, s egészen a terrorizmusig elmenni. A média különösen a muszlim nők öngyilkos merényleteit véli a patriarchális társadalom tarthatatlansága bizonyítékának.
A média nagyon kedveli az olyanfajta sztereotípiákat, amelyekben a nők keményebbek, mint a férfiak, s ennek okát a nizonyítási kényszerben látja. Azonban ennek a favorizálásnak az ellenére nem tartja az ilyen nőket nőknek. Sőt, rossz anyának titulálja őket, akik feláldozzák magukat és gyermekeiket is. Amolyan "anyatigrisként" viselkednek az akciók során, ugyanis, ha már arra is képesek, hogy a gyerekeiket elhagyják a célért, akkor a cél veszi át a gyerekek felé irányuló "anyatigris" szerepet, s egy kölykét védelmező állatról mindenkiben hasonlóan félelmetes képek jelennek meg. Ehhez a merénylő nők segítségére jön az, hogy senki nem nézne ki egy várandósnak tünő nőből, hogy a pocakja helyén a két kilós kisbaba helyett, ugyanannyi mennyiségű robbanóanyag van.
5. Médiahatás és a média üzenete
Kérdésként merülhet fel az embernek, hogy ilyen sokfajta információ után, amelyet a média sugároz mégis melyik lehet igaz, melyik lesz az, amely leginkább hatni fog az emberekre, s ezáltal a hatás által kialakul bennük egy kép a terrorista nőkről. Rossz hatásuk van azonban a létrejött nemi sztereotípiák, hiszen nem egy esetben csekély mértékben fedik le a valóságot, hiszen mindig úgy kezelik a női terroristákat, mintha véletlen és meglepő lenne. A média a "bosszálló ribanctól az anyaságra képtelen nő képén át az agymosott áldozat és a szexi gyermeklány"-ig minden típusára kidolgozott egy sztereotípiát, s mikor melyik a kívánatosabb, azt alkalmazza.
S hogy mi lehet ezekkel a sztereotípiákkal a média üzenete? A korábbi hidegvérű tömeggyilkosok helyett, olyan elkövetők jelennek meg, akiknek a morális helyzetük nagyon hasonló az áldozataikéhoz, ezáltal mindkét fél áldozatnak tűnik. A nők részvételet tehát elmossa a különbségeket az áldozat és az elkövető között. A feministák a nők feltűnését e téren a női egyenjogúság haladásának vélik, azonban vannak olyanok is, akik szerint "nem egy lépés előre az egyenjogúság felé, hanem visszalépés a civilizáció útján". A kutatók szerint azonban riasztó ez a htaás, mivel az adott társadalmakban hősökké váló terroristák nyújtják majd a példát a következő generáció számára, s abban az esetben valóban helyes az előbbi idézet jóslása.
6. Férfiak és médiasztereotípiák
Tamási Erzsébet cikkében sajnálattal közli az olvasókkal, hogy nem talált olyan tudományos igénnyel elkészített médiaelemzést a terrorista férfiakról, azonban innen-onnan összeszedett információk alapján két sztereotípiát mégis sikerült prezentálnia: A nyugati sajtó szerint a terrorista férfi kegyetlen, vérengző, felkészült gyilkos, nők és gyerekek elnyomója, s ennek ellenkezője, amely a terroristaként megnevezett férfi véleménye. Ő magát népéért, közösségéért küzdő, buzgón vallásos, csoportjának nőtagjait és gyerekeit, becsületét védő, ezekért életét is feláldozó harcos. Mindkét fél azt mondaná magáról, amit a terrorista mondott, és mindketten azt mondanák a másikról, amit a nyugati sajtó is hangoztatott. Tehát minden nézőpont kérdése, s ezáltal nem maradtak mások, mint a sztereotípiák, hogy valamelyest mégis vezessék az embereket ebben a témában.
Végezetül pedig egy idézet, amely megfogott ezen munkásságom alkalmával:
"Először minden nőnek bizonyítania kell, hogy harcol úgy, mint egy férfi. Ezért mindannyian férfivá akartunk válni, még kinézetünkben is. Ma már nem gondolom, hogy nőként azzal kéne bizonyítanunk, hogy a férfiakat imitáljuk. Megtanultam, hogy egy nő egyszerre lehet szabadságharcos, politikai aktivista és szerelembe eshet, férjhez mehet, szülhet gyerekeket. Ma már egyszerre vagyok palesztin és nő. Nem rangsorolok közöttük." (Leila Khaled)
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése